Harry kisvártatva felállt az asztaltól, elköszönt a többiektől, majd az ajtó felé vette az irányt. Az ajtófélfának támaszkodó Draco viszont megállította.

- Hova igyekszel, Potter?

- Ahhoz neked semmi közöd! Hermionéval van egy kis megbeszélnivalónk.

- Előre figyelmeztetlek, ha bántani mered, esküszöm, hogy a saját kezemmel fojtalak meg – sziszegte a smaragd szemekbe, amik kissé összeszűkültek.

- Nocsak Malfoy? Nem hittem volna, hogy te tudsz emberi érzelmeket produkálni – Közben kikerültek a nappaliból. Harry hosszasan figyelte Pitont, akin még mindig ott csüngtek a gyerekek. – Az ő fia igaz? – kérdő tekintettel nézett a szőke srácra. Ám az csak vállat vont.

- Nem az én dolgom, és nem avatkozok bele máséba. Neked se kéne! – Harry már a lépcső aljánál járt mikor Draco odasétált hozzá és megragadta a karját.

- Figyelj Potter, én tudom, min ment keresztül Hermione! Én voltam vele a terhessége alatt! Én segítettem neki, és én fogtam a kezét mikor szült! Én segítettem felnevelni a keresztfiamat! Világos? Éppen ezért, ha csak egy szóval is bántani mered Hermionét… neked véged! Ahogy mondják a család, mindenekelőtt, nekem pedig ő olyan mintha a testvérem lenne - azzal elengedte a döbbent srác kezét és visszament a többiekhez.

Harry alig tudta elhinni, amit hallott. Azt tudta, hogy Malfoy megváltozott, de hogy ennyire? Végül folytatta útját az emeletre. Hermione ajtaja előtt halk szipogásra lett figyelmes. Óvatosan bekopogott, mire kinyílt az ajtó, mögötte egy kisírt szemű nő jelent meg.

- Azt hiszem, beszélnünk kéne, Hermione.

- Igen. De kérlek, előbb hallgass végig, és csak aztán ítélkezz. – Harry belépett a kis szobába, kényelmesen helyet foglalt az egyik fotelban.

- Hol kezdjem? – szipogott még párat a lány.

- Az elején, de előtte annyit szeretnék mondani, hogy nem tudom, mit tettél Malfoyjal, de az a srác átment griffendélesbe! Majdnem kinyírt, csak mert fel akartam jönni hozzád.

- Igen, Draco megváltozott. Komolyabb lett, megfontoltabb és jobban vigyáz a szeretteire. Mostanra csak a lánya maradt neki, és talán mi, valamilyen szinten. – Itt elmosolyodott.

- Az tuti, hogy kész lenne kinyírni, ha bántalak. Ne érts félre, nem ezért jöttem – vágta gyorsan rá, mikor meglátta a lány rémült arcát. – Mindössze feltűnt, hogy a fiad, elég jól elvan a mi denevérünkkel, és ez téged eléggé felzaklatott…

- Igen. Akkor már tudsz is mindent. – Nagy levegőt vett, majd belekezdett a mesélésbe.

.oOo.

Négy évvel ezelőtt a főnix Rendje kapott egy levelet, miszerint Perselus Piton csak parancsot teljesített, amikor megölte Dumbledore-t. Ebből kifolyólag kezdték el keresni a férfit, hogy tudassák vele, nem áll szándékukban aurorkézre adni. Ez idő alatt, viszonylag mindenki belenyugodott a ténybe, miszerint Piton az ő oldalukon állt.

A legkönnyebben ez Hermionénak ment. Sok minden miatt tisztelte a férfit, mint a bátorsága, tudása, higgadtsága. A kitartó keresés végül eredményesnek bizonyult. Piton és Draco nyomára bukkantak. Hermione is csatlakozott a kereső csapathoz, de út közben valahogy elkeveredtek egymástól. Egy elhagyott raktárszobában talált rá Pitonra, aki azonnal támadásba lendült.

- Obstructo! – kiáltotta a férfi, de a lánynak sikerült odébb vetődnie.

- Állj! Piton professzor, nem akarom bántani! – Ekkor viszont egy hatásos kötöző átok eltalálta.

- Hm… Kit sodort ide szél? Csak nem Ms Grangert? Még is mit akarhat tőlem egy ilyen kis csitri, mint maga? – Eközben vészesen közeledett a lányhoz, aki dacolt tanára átható pillantásával. – Hiszen maga reszket! Még nekem mondja, hogy nem kell félnem magától?! - emelte föl lassan kezét, majd feloldotta az átkot. – Így. Most már mehet is.

- Nem megyek sehova maga nélkül! Megtaláltuk a levelet, ami igazolja az ártatlanságát! Velem kell jönnie – lépett közelebb a férfihoz.

- Nekem nem KELL semmit csinálnom Granger! Elegem van abból, hogy mindenki kötélen rángat! Eddig mindig csak mások parancsait teljesítettem! – Az ablak felé fordult és onnan folytatta. – Mindenki csak kihasznált, akárhogy is nézzük. Húzzon vissza a vackába kislány, magának itt semmi helye! Menjen el, amíg teheti, úgy sem ért máshoz csak az okoskodáshoz! Azt viszont a háttérből is tökéletesen tudja csinálni. – Arca gúnyos vigyorba torzult, ahogy visszanézett.

- Már megmondtam – lépett egyet a férfi felé, közben ráemelve pálcáját. – Nem megyek el maga nélkül!

- Akkor meg kell átkoznia, mert én innen el nem megyek, az biztos. De miket is beszélek, egy olyan szelíd kis nyuszi, mint maga, még erre sem képes. – Piton itt követte el a hibát, a következő pillanatban már arra eszmélt, hogy egy néma ártás repíti a fal felé. Aztán csak egy nagy csattanás, és teljes sötétség. Hermione ijedten rohant az eszméletlen férfihoz, próbálta felébreszteni, de nem sikerült neki. Végül sírva borult a férfi mellkasára.

- Bocsásson meg. Kérem. Bocsásson meg. Nem akartam, nem így akartam… - Hangja elcsuklott. – Az én hibám, igaza volt mindig, nem vagyok jó semmire. – Hirtelen mocorgást érzett maga alatt, gyorsan ülő helyzetbe tornázta magát.

- Nem… gondoltam volna, hogy van élő ember, aki még képes megsiratni, ha valami történik velem... – A férfi arca meglepettnek tűnt.

- Talán, ha venné a fáradtságot és hagyná, hogy mások is megismerjék, nem csak én sírnék maga miatt. – Hermione egy kissé elpirult.

- Ezzel mire célzott Granger? – Piton a kelleténél gyorsabban ült föl így az arcuk vészes közelségbe került egymáshoz.

- Az égvilágon semmire… csak egy… szófordulat volt. – Éppen föl akart állni, mikor Piton a karjánál fogva visszarántotta, így egymáson kötöttek ki. Hermione már majdnem megcsókolta a férfit mikor az megszólalt.

- Ezt… ezt nem kéne. – Ám a lány rendíthetetlenül tört előre.

- Egy fenéket nem!

Hosszú és szenvedélyes csókban forrtak össze. Majd az elsőt követte a második és így tovább. Két óra múlva kifulladva és levegő után kapkodva feküdt egymás mellett a két ember. Ahogyan kezdtek lenyugodni, Hermione agya vészes sebességgel kezdett el forogni.

Mit tettek? Mit fog szólni ezek után? Mit gondolhat róla? Lehetne ennek folytatása? Nem. Az biztos nem. Sőt, valószínű, hogy mindenki előtt meg fogja szégyeníteni. Azt pedig nem engedheti. Közben a férfi is felöltözött.

- Hermione… én… nem is tudom, mit kéne mondanom. – Szégyenkezve hajtotta le a fejét, így nem láthatta a következő pillanatban felé süvítő néma átkot mely telibe találta. Hermione gyorsan cselekedett, előrántotta pálcáját és Pitonra küldött egy Exmemoriamot. Perselus az átok erejétől ismét a falnak csapódott, majd onnan köhögve tápászkodott föl.

- Mégis mi a fenét művel, Granger? Meg akart ölni? – morogta a már közismert hangnemben. Hermione nagyot nyelt. „Szóval sikerült”. - nyugtázta magában, majd folytatta a színészkedést.

- Én szóltam, professzor. Nem vagyok kezdő, és nem riadok vissza egy-két átoktól. Velem kell jönnie! Ígérem, nem esik semmi baja. Ha jól sejtem, mostanra már Draco is a főhadiszálláson van.

- Draco? – Az értetlen arckifejezés láttán sietős magyarázkodásba kezdett.

- Igen, tudja, már napok óta figyeljük magukat. Itt voltunk a közelben, de csak most döntöttünk afelől, hogy Draco is jöhet. Én magam vállaltam a felelősséget kettejükért, így remélem, nem kell csalódnom magukban. –Lassan elindult a kijárat felé, de még visszaszólt. – Nos? Akkor velem tart? – A férfi kelletlenül bár, de beleegyezett, és azóta ismét a Rendnek dolgozik.

.oOo.

Harry csöndben hallgatta végig a történetet. Nem tudott mit mondani. Csalódott volna a lányban? Nem igazán, hacsak nem azt vesszük, mert megfutamodott a felelősség elől.

- Mi az ítélet? Barátodnak mondasz még, vagy csak egy leszek a többi Rendtag közül?

- Te mindig is a barátom leszel. Csak nem értem miért tetted?

- Megijedtem, hogy mit fog szólni. Nem is tudom… – Felállt az ágyról és elindult az ablakhoz.

- Valahol megértelek, én se szívesen lettem volna céltábla, főleg ha ő lövöldöz rám. – Itt kissé elmosolyodott Hermione pedig kissé mérgesen ingatta a fejét. – Bocs, de ezt nem lehetett kihagyni. Nem akartam ennyire kétértelmű lenni.

- Semmi gond. Hiányzott már a hülyeséged. –borzolta meg kissé a férfi haját.

- Akkor jó volt a sejtésem. Antonius az ő fia. – Hermione némán bólintott. – Különben meg szerintem jól kijönnének. Nem akarod elmondani neki? – A lány meglepetésében köpni-nyelni nem bírt.

- De szerinted mit mondhatnék? Hé, Perselus, tudod igazából TE vagy a fiam apja! Amúgy meg bocs, hogy rögtön az együttlétünk után felejtés átkot küldtem rád. Csak tudod berezeltem. – A végén idegesen felkacagott. – Nem Harry, ezt nem mondhatom el! Piton minimum kiakadna! A többiekről nem is beszélve! A fiam valószínűleg megutálna és elveszteném… – visszaült az ágyra, majd tenyerébe temette arcát.

- Nehéz ügy, de egyszer el kell mondanod nekik. Szerintem jobb előbb túlesni rajta, mint teszem, azt a fiad diploma osztóján. Ó, nézd csak kisfiam, mások utazást meg házat kapnak, te érd be azzal, hogy megmondom ki az apád. Igaz, ő azt se tudja, hogy velem volt, mert kitöröltem az emlékeit. Ugye milyen szuper? – Hermione szája megrándult egy kicsit.

- Gondolod, hogy a fiam diplomázni fog? – bukott ki belőle hitelen a kérdés.

- Az a minimum. Most ugye hülyéskedtél?! Te nem látod milyen iszonyat tehetség az a kissrác? Komolyan mondom, sokra fogja vinni!

- Köszi Harry, ez egy kicsit felvidított – mosolyodott el őszintén a lány.

- Rendben, azt hiszem, mára ennyi igazság elég is volt. Szerintem menjünk vissza, és ha adhatok egy jó tanácsot… szerintem áruld el neki.

- Majd meglátjuk… - Azzal elindultak vissza a többiekhez. Hermione szíve hevesen dobogott, ahogy magában mérlegelte lehetőségeit.

.oOo.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.